a nagy Gyalog.

Mindig szakadt ruhában járt, fején baseball sapka. Különböző márkák, de a kedvence egy láncfűrész gyártó cég sapkája. Pár éve már kopaszodott, sőt, hajat a feje búbján csak képen láttam, nagyon régi képeken. Férfiak közt átlag, nem magas, körülbelül 175 centi lehetett, pici pocak, sötét napbarnított bőr, állandó erős borosta. 49 év. Egyszer kinevettem, milyen pici lába van, csak 39-es.

Szeretett kijárni az erdőbe, szerette a természetet.
Sokat beszélt a horgászatról. Mikor új botot vett, úgy áradozott róla, mintha megtalálta volna a Szent Grált, mellyel kifoghatja Nagytevel szörnyét. Mennyi horog, pergető, etetőkosár lett fák dísze, vagy a tó mélyén pihennek már... De Nagytevel szörnye még mindig a vízben, és ott is marad már.
Fura fazon volt, sosem józan. Reggel már a kocsmában szokott kezdeni, mindenki legjobb barátja volt. Ismerték, de nem tudtak róla semmit. Például milyen zseniális volt. Gyakran emlegette, hogy hány sakkversenyt megnyert. Büszkén mutatta a bizonyítványait, mindig kitűnő tanuló, kivéve egyszer, akkor kapott hármast, de többet ilyen nem fordult elő. Sok rosszaságban részt vett, igazából bármiben benne volt. Lopott, csalt, hazudott.
De mégis, volt benne egy örök nyughatatlan gyerek, aki igazából nem akar rosszat, csak nem érti az életet. Úgy az egészet. Csodálkozása gyakran és gyorsan átváltott dühbe. Itt egy kifejezetten okos ember, aki ilyen egyszerű dolgot se képes megérteni, hogy mi az élet, mit kellene csinálni, és miért, és mi ez a kis izé, aki folyton körülötte legyeskedik, a nyakában ugrál, kiabál, hangos és a szemei pont olyanok, mint neki. Zöldek és kíváncsiak. Hát, ez lennék én. A nem kívánt gyerek, a vetélytárs, a fura kis izé. Nem tudta, mit kezdjen velem, én se vele, így sokáig sok volt a feszültség, aztán felnőttem és megértettem, hogy Ő nem tett így.



Van egy dolog, amit sose tettem meg, amíg élt, csak mikor már késő volt: nem mondtam neki, hogy szeretem. Változtatott volna bármit? Nem. De legalább tudta volna, hogy valahol messze a kiscsaj gondol rá, gyakrabban mint hinné.

nem vagyunk jól, de arra kell törekedni, hogy jók legyünk

Nem estem el. Nem zuhantam össze. Emelt fővel állok itt, és nézek szembe a szörnyemmel. Már nem tud legyőzni. Itt köröz körülöttem, mint egy árnykép, néha megcsap, de én mozdulatlan maradok. A fájdalomtól kicsordul egy könnycsepp, de nyelek egyet. Nem fordulok el, nem menekülök, nem tagadok.

Évek kemény munkája kezd kifizetődni, és bár ideig óráig megingok magamba, tudom hogy bármire képes vagyok. Ha nagy életbölcsességet akarok kerekíteni köré, azt mondanám, el kell fogadni, hogy nem vagyunk jól, de arra kell törekedni, hogy jók legyünk.

egy világ fordult meg bennem

De miért vagyunk ennyire megszállottjai a párkapcsolatnak?

Amióta kiléptem a gyermekek világából párkapcsolatban élek. Voltak rövidebbek, hosszabbak, de egy dolog közös volt mindben: SZAR. Vagy így vagy úgy, de mégiscsak egy másik ember, egy más személyiséget próbálunk beleszuszakolni a mi kis világunkba, ha szerencsénk van, csak egy picit lóg ki itt ott. De az a pici is elég, hogy órákat, napokat, heteket, éveket vegyen el az életedből, amit boldogan tölthetnél. Mert a párkapcsolat minden csak nem 100%-os boldogság. Én is beszoptam, nyugi, mint mindenki más, elhittem azt, amiket a mesékben, filmekben láttam, hogy ez majd megment a sötét világtól, fényt hoz az éjszakában, megédesíti az életet. TÉVES. A szeretet megédesíti, de a párkapcsolat intézménye... hát hogy is fogalmazzak... szükséges rossz. Szükséges, mert egyedül nem tudsz megélni. Szükséges HA gyereket akarsz. De mi van velünk, akik nem szeretnének családot alapítani? Mivel nyújt többet a párom, mint a legjobb barátom? Nem a testi dolgokra gondolok, hanem azon kívül. Ha lehámozunk róla minden mézes mázos dolgot, akkor mi marad nekünk? Pár óra felhőtlen boldogság, és szürkeség.

Majd halál.

Az időnk nem végtelen, erről sokan könnyen megfeledkeznek, és csak szórják a legdrágább értéküket, bárkinek odaadják, mert azt mondták így kell. Mert azt mondták, hogy iskolába kell járni. Azt mondták tanulni kell. Azt mondták, ennyi tudás nem elég, még tanulj, amíg meg nem halsz. Azt mondták munka kell, hogy pénzt keress. Azt mondták pénz kell, hogy ne halj éhen.
Azt mondják ugorjunk a kútba, és mi önként és dalolva meg is tesszük.

Lehet ideje lenne átlépni a régi kor hagyományain, amiben egyedül meghaltál, és fejlődni a korral, levedleni a kisajátítást, és megtanulni osztozni. Ha minden értéket összegyűjtenénk, és újból elosztanánk egyenlően mindenkinek, nem lenne éhezés, nem lennének háborúk, jutna mindenkinek, és egy jobb, élhetőbb társadalmat kapnánk. De ehhez egy evolúciós szintet kellene meglépni, amire mi képtelenek vagyunk.

Mert azt csináljuk, amit mondanak nekünk. És ezt hívjuk SZABADSÁGNAK.

kiégés. első rész.

Még mindig nem értem mi is történt pontosan, pörgetem az eseményeket újból és újból, elölről hátra, hátulról előre. Nem áll össze a kép. Akármennyire is szeretném magam hibásnak kihozni, nem megy, annyira, hogy pánikrohamom volt. Igen, a súlyosabb fajta. Ilyen nem sokszor történt eddig velem, egy konkrét eset van amire emlékszem, mikor egyedül hagytak. Most megint ugyan az az érzés. Egyedül maradtam. Már nem nyugtat meg a közelsége, idegessé tesz, rettegéssel tölt el. Ha hozzámér, attól félek bántani fog. Hibáztam? Igen. Ezt nem tagadom. Megérdemeltem azt ami utána jött? Kibaszottul nem. Mi lesz a következő? Nem tudom. Nem érdekel. Nem akarok, nem merek foglalkozni vele. De megérdemeltem, olyan nagy pofával hencegtem nekem milyen jó a párkapcsolatom... Tökéletes. (kedves olvasó érezd az iróniát)

Vajon most jött el az a pont, hogy nincs tovább?

Ürességet érzek. Elszállt az eddig érezett boldogság, és semmi sem maradt utána, csak fájdalom és emlékképek.

avagy miért bújok a smink mögé

Kóros önbizalom hiányom van. Ez a konklúzió most született meg bennem a napokban, mikor rájöttem semminek sem tudok örülni, nem azért mert nem elég jó, pusztán mert úgy érzem, én ezt nem érdemlem meg. Nem vagyok elég fiatal, elég csinos, elég vékony, elég okos, nem vagyok szerethető, sőt kifejezetten utálni való, annak ellenére, hogy a közvetlen környezetem ennek teljesen az ellentétét sugallja. Konkrétan a képembe is vágja.

Belefutottam egy érdekes cikkbe, mely pont erről szól. Eszerint a fiatal koromban elszenvedett negatív visszajelzések neveltek arra, hogy egy nagy kupac bűzölgő kaki vagyok. Röviden szar. Valóban sok kritika ért fiatalon, főleg a közvetlen környezetemből. Egy át nem gondolt "hülyegyerek", egy-egy csúf becenév, a kiközösítés, az állandó magány. Ami nekik vicc volt, az nekem egy apró tűszúrás a szívembe. Mert jó volt kiröhögni a másikat a háta mögött. Mert jó volt éreztetni a gyengébbel, hogy "hol a helyed". Mert jó volt a gyengébb nyakába varrni a saját hibát. Jó volt egy érző emberi lényt boxzsáknak használni... Jó volt ez nektek? Persze, mondhatjátok, hogy gyerekes csíny, nem gondoltam át, de csak ugrattunk. Mondhatjátok, de nem igaz. Szimplán kiváltottam a bennetek rejlő gonoszságot.

Kedves volt középiskolás osztálytársak, kik ezt soha nem fogjátok olvasni (persze tisztelet annak a pár kivételnek, akik a mai napig mellettem álltok), gratulálok, hogy megnyomorítottatok egy embert. Hja, hogy ti nem tettetek semmit? Szerintetek nem hallottam mikor összesúgtatok? Vagy mikor a képembe röhögtetek? Mikor mindenből kihagytatok, utólag azzal magyarázva, hogy biztos nem érdekelt volna? Sokat veszítettem miattatok magamból, köszönöm. De inkább szíven mélyén rohadtul megvetlek titeket. Hagyjuk szárnyalni a fantáziát, mit is tennék veletek... Semmit. Csak jól esik leírni ami a szívem nyomja. Veletek ellentétben én nem kívánok rosszat senkinek. Inkább annyit kívánok se ti, se a gyerekeitek soha ne élje át azt amit én. Ezt senkinek nem kívánom. Miről is beszélek? Megvan mindenem. Egy tökéletes társ, tökéletes munkahely, tervek, melyek építik magukat (egészség annyi van amennyi kell :D ) és nem tudok boldog lenni. Képtelen vagyok örülni és megnyugodni. Nap mint nap azzal a gondolattal kelek és fekszek, hogy ez véget ér. Minden véget ér. A kis démonok a fejemben nem hallgatnak egy percre sem. Minden tökéletes pillanatban az elmúlást keresem. Minden átnevetett éjszaka után a sírás kerülget. Mert mi van ha ez is csak egy színjáték? Hisz engem nem lehet szeretni, láttam, tapasztaltam... Akkor Ő hogy lenne képes rá?

Nem látja senki mit tettetek velem emberek, hisz segítek és mosolygok. Hátsó szándék nélkül nyújtom a kezem. Hihetetlen igaz? Nektek talán. Engem ez tart életben. Olyan ember akarok lenni, akire a környezete szívesen gondol, aki egyenes és mindig melletted áll. Akit ha ismeretlenül is megkeresel annyit mond, megoldjuk.

Mert ezt megtanította valaki, hogy mindig megoldjuk.

Most hogy kiírtam magamból a rosszat, és elmorzsoltam ezt a pár könnycseppet talán már könnyebb lesz. Ha rettegek is, de tudom, hogy egy igazi társ van mellettem, társ jóban és rosszban. Ha vége lesz, a jóra emlékezzek és arra a mérhetetlen boldogságra amit tőle, Steftől kaptam. A kirándulásokra, a párnavárból való támadásra, arra a tekintetre, ahogy rám néz. Az a tekintet mindent elárul. Bármi nehézség is jött, egyikünk észnél maradt és kihúzta a másikat. És ezt nem sok ember mondhatja el, hogy megtalálta a nagy Ő-t. Két év után is szerelmes vagyok még.

Azt hiszem ez a karma.

A próba elbukott

Az előző posztom folytatása következik, melyben össze is foglalom a konklúziót:

Ezt nem elég eltervezni, erre születni kellene. Szimplán képtelen vagyok rá, nem tud ennyire érdekelni, de lett haszna is, a bőrápolásra sokkal jobban ráfeküdtem, már nem csak a szappanos víz néha arckrém, hanem használok többféle terméket, és ez meg is látszik. Érdekes módon egy ellenkező hatást sikerült elérnem, természetesebb lettem, mert kevésbé szeretnék elbújni a smink mögé, napokig ki se festettem magam. Hatalmas előrelépés. 

A termékek ismertetését a következő posztomra tartogatom.

Ami nekem nagyon nem megy, az a túlárazott ruhák megvásárlása, és nem azért, mert nem telne rá, szimplán sajnálom sok esetben azt az összeget ilyesmire költeni, mikor tudom, hogy semmit se vesztek, ha olcsóbban veszem meg.

Történt egy kisebb "fodrász" malőr részemről, belevágtam a hajamba, többet mint szerettem volna. Sírtam egy sort, majd miután megnyugodtam, kiterveltem, hogy fordítsam ezt előnyömre, és sötét rúzzsal sikerült feldobnom a megjelenésem, nagyon jól illik hozzá, hozzám.

Szóval, jöhet a dobpergés, ez lett a végeredmény:

Stílusváltás 2.0

Ha már ennyi mindenben sikerült szinte teljesen kifordulnom önmagamból, egy újabb hatalmas lépésre szántam el magam:

Hagyjuk a nőiesedést, ugorjon egy hatalmasat a "plázacicásodás" felé.

Környezetemben körülnézve azt tapasztalom, hogy nem szabad elhanyagolnom a külsőt, a benső értékek már kevésbé számítanak manapság. Dobjátok a köveket erre a kijelentésre, de úgyis visszadobom őket! Mit kapnak azok a példa értékű magamutogató felfújt szájú mellű nőszerűségek, kiket folyamatosan gyomorrontásszerűen hány ránk a média: pénzt, csillogást, nyugodt hátteret. Mit tettek érte? Hatalmas összegeket fektettek be. Magukba. Kérdem én: ebben mi a rossz, én eddig miért nem ezt tettem?! Ideje lesz összekapnom magam, és minimum valami hatást elérnem, bár nekem elég költséghatékony módszerek jöhetnek csak szóba.

Szóval, kezdjünk bele!

Kívánjatok szerencsét, küldjetek pénzt :D <3