avagy miért bújok a smink mögé

Kóros önbizalom hiányom van. Ez a konklúzió most született meg bennem a napokban, mikor rájöttem semminek sem tudok örülni, nem azért mert nem elég jó, pusztán mert úgy érzem, én ezt nem érdemlem meg. Nem vagyok elég fiatal, elég csinos, elég vékony, elég okos, nem vagyok szerethető, sőt kifejezetten utálni való, annak ellenére, hogy a közvetlen környezetem ennek teljesen az ellentétét sugallja. Konkrétan a képembe is vágja.

Belefutottam egy érdekes cikkbe, mely pont erről szól. Eszerint a fiatal koromban elszenvedett negatív visszajelzések neveltek arra, hogy egy nagy kupac bűzölgő kaki vagyok. Röviden szar. Valóban sok kritika ért fiatalon, főleg a közvetlen környezetemből. Egy át nem gondolt "hülyegyerek", egy-egy csúf becenév, a kiközösítés, az állandó magány. Ami nekik vicc volt, az nekem egy apró tűszúrás a szívembe. Mert jó volt kiröhögni a másikat a háta mögött. Mert jó volt éreztetni a gyengébbel, hogy "hol a helyed". Mert jó volt a gyengébb nyakába varrni a saját hibát. Jó volt egy érző emberi lényt boxzsáknak használni... Jó volt ez nektek? Persze, mondhatjátok, hogy gyerekes csíny, nem gondoltam át, de csak ugrattunk. Mondhatjátok, de nem igaz. Szimplán kiváltottam a bennetek rejlő gonoszságot.

Kedves volt középiskolás osztálytársak, kik ezt soha nem fogjátok olvasni (persze tisztelet annak a pár kivételnek, akik a mai napig mellettem álltok), gratulálok, hogy megnyomorítottatok egy embert. Hja, hogy ti nem tettetek semmit? Szerintetek nem hallottam mikor összesúgtatok? Vagy mikor a képembe röhögtetek? Mikor mindenből kihagytatok, utólag azzal magyarázva, hogy biztos nem érdekelt volna? Sokat veszítettem miattatok magamból, köszönöm. De inkább szíven mélyén rohadtul megvetlek titeket. Hagyjuk szárnyalni a fantáziát, mit is tennék veletek... Semmit. Csak jól esik leírni ami a szívem nyomja. Veletek ellentétben én nem kívánok rosszat senkinek. Inkább annyit kívánok se ti, se a gyerekeitek soha ne élje át azt amit én. Ezt senkinek nem kívánom. Miről is beszélek? Megvan mindenem. Egy tökéletes társ, tökéletes munkahely, tervek, melyek építik magukat (egészség annyi van amennyi kell :D ) és nem tudok boldog lenni. Képtelen vagyok örülni és megnyugodni. Nap mint nap azzal a gondolattal kelek és fekszek, hogy ez véget ér. Minden véget ér. A kis démonok a fejemben nem hallgatnak egy percre sem. Minden tökéletes pillanatban az elmúlást keresem. Minden átnevetett éjszaka után a sírás kerülget. Mert mi van ha ez is csak egy színjáték? Hisz engem nem lehet szeretni, láttam, tapasztaltam... Akkor Ő hogy lenne képes rá?

Nem látja senki mit tettetek velem emberek, hisz segítek és mosolygok. Hátsó szándék nélkül nyújtom a kezem. Hihetetlen igaz? Nektek talán. Engem ez tart életben. Olyan ember akarok lenni, akire a környezete szívesen gondol, aki egyenes és mindig melletted áll. Akit ha ismeretlenül is megkeresel annyit mond, megoldjuk.

Mert ezt megtanította valaki, hogy mindig megoldjuk.

Most hogy kiírtam magamból a rosszat, és elmorzsoltam ezt a pár könnycseppet talán már könnyebb lesz. Ha rettegek is, de tudom, hogy egy igazi társ van mellettem, társ jóban és rosszban. Ha vége lesz, a jóra emlékezzek és arra a mérhetetlen boldogságra amit tőle, Steftől kaptam. A kirándulásokra, a párnavárból való támadásra, arra a tekintetre, ahogy rám néz. Az a tekintet mindent elárul. Bármi nehézség is jött, egyikünk észnél maradt és kihúzta a másikat. És ezt nem sok ember mondhatja el, hogy megtalálta a nagy Ő-t. Két év után is szerelmes vagyok még.

Azt hiszem ez a karma.