kiégés. első rész.

Még mindig nem értem mi is történt pontosan, pörgetem az eseményeket újból és újból, elölről hátra, hátulról előre. Nem áll össze a kép. Akármennyire is szeretném magam hibásnak kihozni, nem megy, annyira, hogy pánikrohamom volt. Igen, a súlyosabb fajta. Ilyen nem sokszor történt eddig velem, egy konkrét eset van amire emlékszem, mikor egyedül hagytak. Most megint ugyan az az érzés. Egyedül maradtam. Már nem nyugtat meg a közelsége, idegessé tesz, rettegéssel tölt el. Ha hozzámér, attól félek bántani fog. Hibáztam? Igen. Ezt nem tagadom. Megérdemeltem azt ami utána jött? Kibaszottul nem. Mi lesz a következő? Nem tudom. Nem érdekel. Nem akarok, nem merek foglalkozni vele. De megérdemeltem, olyan nagy pofával hencegtem nekem milyen jó a párkapcsolatom... Tökéletes. (kedves olvasó érezd az iróniát)

Vajon most jött el az a pont, hogy nincs tovább?

Ürességet érzek. Elszállt az eddig érezett boldogság, és semmi sem maradt utána, csak fájdalom és emlékképek.